Képzeld el, hogy a világ minden élőlénye a víz alatt él. Valahogy úgy mint az őslények korában, vagy Vonnegut Galapagoszának jövőjében. Valahol van odakinn szárazföld, de ott csak zsurlók vannak és kavicsok, az igazán fontos dolgok a vízben folynak. Víz alatt szerzik a táplálékot, barátkoznak, mennek bankba és bulizni, víz alatt keresik a pénzt, szeretkeznek, szülnek, öregszenek és halnak meg. Van víz alatti diszkontáruház is, és egyetem, meg bánya, amiben a kevésbé szerencsések dolgoznak kevesebbért, de a lényeg, hogy mindenki szépen úszkál, kecsesek, kopoltyújuk kiválóan teszi a dolgát. Tudják, hol a veszély, mi hol van, értik egymást. A víz megkönnyíti a mozgást: ficánkolhatnak, támadhatnak, menekülhetnek. Nem feltétlenül boldogok, mert egymással azért annyira nem jó arcok, de mennek a dolgok. Van azonban pár furcsa szerzet. Elsőre tök úgy néznek ki mint a többiek, sokan maguk közt sem látják magukon és egymáson a különbözőségüket. Hogy valahogy nekimennek a korálloknak néha, nem látnak jól odalenn. És folyton fel kell menniük a felszínre levegőt venni. Uszonyok helyett fura, ügyetlen csápjaik vannak, amivel nehezen siklanak, inkább a vízfenéken kacsázgatnak, amíg el nem kapja őket valami nagyobb járókelő vacsira. Tudják, hogy bénábbak mint az átlag, zavarja őket a többiek magabiztossága és nem is mindig értik, hogy miről van szó. Idegesek és idegesítőek. A bankban ki van írva a tengerfenék cirkalmas írásával, hogy HÚZNI, meg BALRA HÁTUL és KOPOGÁSSAL ZAVARNI TILOS MERT CSAK, de nehéz elolvasni, úgyhogy ők csak tolják az ajtót összezavarodva. Még kopognak is, amire mindenki cöcög meg csóválja a fejét, hogy ezek aztán tényleg minek mennek oda. És tényleg, mi a francnak vannak a vízben vajon? Hát azért, mert mindenki ott van, ott az élet olyan jól ki van találva már, hogy az mindenkinek jó legyen.
http://thescienceexplorer.com/nature/fish-keep-crawling-land
Aztán egyszer csak jön az egyik ilyen és azt mondja, hogy skacok, nyugi. Nem mindenki egyforma, sőt. És mi van ha kidugod az orrodat a víz felé és körülnézel egy kicsit? Mit gondolsz mit fogsz látni? És akkor kidugod az orrodat egy kicsit, csak óvatosan, és megpillantasz két gombszemet a távolban. Odakinn. Hm. Esetlen kis testeddel valahogy elindulsz a part felé, nagy pacsálással, zajosan. Pár öreg meg is jegyzi magának, hogy az ilyeneknek aztán nem tanítottak illemet. Kievickélsz a sekélyesbe, érzed, hogy világos van és melegebb a víz. Ahogy átjár a napsugár, a csápocskáiddal lassan de egyre magabiztosabban haladsz a part felé. De hát ez sokkal könnyebb mint úszni! A francért nem szólt senki? Az a sok különóra a kopoltyútechnikád erősítésére! Rémes. Megtelik a tüdőd friss levegővel. És hé, itt vannak a többiek! Olyanok, akik odalenn ugyanolyan féloldalasan, fuldokolva menekültek a többiek elől mint te! Egy baj van… lenn van a kaja meg a gyár. Lenn van a fodrász, meg az orvos, meg a kopoltyútanár. Lenn van minden. És te még mindig nem tudsz úszni. Nem is fogsz soha, csak taposod a vizet és megpróbálsz úgy csinálni mintha siklanál mint a többiek. De most egy kicsit kiszaladgálod magad, elfelejtkezel a nyüzsgésről és a folytonos menekülésről. Aztán veszel egy nagy levegőt, és visszamész az életbe, de mostmár tudod, hogy az van, hogy nem hülye vagy, csak a víz nem megy.
Hát ez van.
Judy Singer volt az, aki először kezdett azon gondolkodni, hogy a biodiverzitás mintájára az emberek idegrendszere, gondolkodása, érzékelése, érzékenységei ugyanolyan sokfélék mint az állatvilág sokszínűsége. Ezt nevezte el neurodiverzitásnak. Ahogy a Guardian nemrégiben megírta, „Közel 30 éve, hogy a szakdolgozatában megalkotta ezt a mára már szinte egyetemesen használt és mindenki által értelmezhető kifejezést, ami leírja azt az egyszerű tényt, hogy az autizmus és számos más állapot – ADHD, diszpraxia, diszlexia és a többi – az emberi elmék végtelen számú különböző változatának részei. És ennek a meghatározásnak van még egy ennél erősebb üzenete is : implicit módon szabadságot és elfogadást követel azoknak, akik — egy kapcsolódó kifejezést használva — neurodivergensnek tekinthetők.
A neurodiverzitás a tanulási zavarok és a fogyatékosság egy olyan megközelítése, amely szerint a neurotipikusokétól eltérő agyi működés az emberi génállomány természetes variációjának tekinthető. (Wikipedia)
“Tisztában voltam vele, hogy mit csinálok,” mondta Singer. “A neuro a neurológiai kutatások egyre növekvő szerepére utalt, a diverzitás (sokféleség) pedig politikai kifejezés, amely a fekete amerikai polgárjogi mozgalomba nyúlik vissza. A biodiverzitás szintén politikai fogalom. A neurodiverzitás szó az emberiség teljes sokféleségét leírja. A neurodiverzitás mozgalom pedig egy politikai mozgalom azok számára, akik emberi jogaikért harcolnak.”
Ebben a cikkben is és máshol is sokszor említi édesanyját, akinek különös karaktere ebben az irányban indította el gondolkodását. A most 72 éves Singer egy Holocaust-túlélő édesanya gyermekeként született Magyarországon. Négyéves volt, mikor a család 1956-ban elhagyta szülőföldjét és az ausztráliai Brisbane városában telepedett le. “Mintha egy másik bolygóról, vagy egy másik dimenzióból származott volna” – meséli anyjáról. “Már egész fiatal koromban észrevettem, hogy olyan volt, mintha valami olyan helyről származna, ahol sokkal egyszerűbbek a szabályok. Nem értette a mi szabályainkat, és ettől rendkívül frusztrált és zaklatott volt. Azt hiszem, egyfajta társadalmi tolmács lettem az anyám számára, mert a naivitása sok problémát okozott neki.”
Mikor Singer saját lányában is ugyanezeket kezdte megfigyelni, lassan kialakította azt az elképzelését, hogy a másképp működő elme nem feltétlenül a tipikus elme tökéletlenül működő változata. Rövidesen arra tette fel életét, hogy megismertesse ezt a gondolkodást a világgal és ezáltal segítse a víz alatti mindennapokban nehezen boldogulókat. Hiszen nem feltétlenül kell óriási dolgokra gondolni, hogy a többségi, azaz neurotipikus társadalom által kialakított életet egy kicsit olyanra formáljuk, hogy az legalább ne legyen elviselhetetlen vagy netán akár használhatóvá válhasson az atipikusan bedrótozott agyaknak is. Es persze az a leggyönyörűbb ebben, hogy ami a neurodivergens kisebbségnek jó, az nem kevésszer a többségnek is jobb lehet.
Singer felismerte, hogy a hozzá hasonlóaknak mennyire fontos a diagnózis, az öndiagnózis, az önismeret, de legfőképpen a közösség ereje. Az internet hirtelen elérhetővé válása lehetővé tette számára, hogy az újonnan létrehozott online levelezőlistákon beszélhessen az autizmusról. Az egyik ilyen korai fórumon (Független Élet az Autizmus Spektrumon, azaz Independent Living on the Autism Spectrum: InLv) találkozott azzal az amerikai íróval és újságíróval, Harvey Blume-mal, aki egy New York Times-beli cikkében a InLv-ben tapasztalt vezérelvet “neurologikai pluralizmusnak” írta le. Ezt követően Singer és Blume rendszeresen beszélgettek telefonon, és ezekben a beszélgetésekben jött létre a neurodiversity kifejezés”.
Singer megérezte, hogy ezek az online közösségek és új paradigmák megértek rá, hogy az akkori feminista és a melegjogi mozgalmakhoz hasonlóan, új társadalmi mozgalommá álljanak össze, és ezt választotta szakdolgazati témának is. Az egyetemen természetesen szakértőket keresett munkájához, de nem talált senkit. Elmondása szerint ekkor csapott bele a felismerés, hogy rá hárul a feladat, neki kell ezt elkezdenie.
Köszönjük Judy Singer, hogy néha kiülhetünk veled a partra.
Olvassunk Judy Singert:
Neurodiversity: The birth of an Idea (2016)
Egy rádióműsor Judy Singerről és a neurodiverzitásról: Reed Zsuzsi beszélget a fantasztikus Parart Kollektíva tagjaival a Tilos Rádió Special Defekt c. műsorában (magyarul)
Hasznos linkek magyarul:
Kisvilág ALAPÍTVÁNY 
Hozzászólás