„Trallala-trallala léri-méri huppapa

trallala-trallala léri-méri huppapa”

– dudorászott a Folt, és közben vidáman ugrabugrált a rét felé. A nap magasan járt, épp az égbolt legtetejéről sütött melegen lefelé. Nem mindenki szereti a napsütést, van, akinek túl meleg vagy túl fényes, de a Folt ezen a napon nagyon vidám volt és a napsütésnek kimondottan örült. Egészen különleges napra ébredt: ma megy először játszani a rétre. Szökdécselt, ugrabugrált, kacskaringózott, lehuppant, fölállt, cikkcakkban szaladt a girbe-gurba, hepe-hupás úton. Mire megérkezett a rétre, már annyira izgatott volt, hogy hirtelen nem is tudta, hogyan fogjon neki a játéknak. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a háta mögött valami sziszeg:

– Sssszzz, ssss, ssszzz, ssss, te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte tőle egy hosszú, vékony, sziszegő, nyelvet nyújtogató valami.

A Folt nem válaszolt, mert ezen a nyelven nem tudott beszélni, de barátságosan pislogott a két szemével.

– Szívesen játszanék veled – mondta a sziszegő – ha egy kicsit hosszabb és vékonyabb lennél. De így nem tudok. Tudod mit? Gyere kicsit közelebb, megpróbállak erősen meghúzni, hátha sikerül kinyújtani téged.

A Folt közelebb ment, a sziszegő húzta-vonta, rángatta jobbra-balra, de a Folt sehogy se tudott megnyúlni. Látta ezt az ég legtetején nyújtózkodó Nap. Le is szólt a sziszegőnek:

-Nem az a baj, hogy nem elég hosszú, hanem az a baj, hogy nem elég sárga. Majd én segítek, a sugaraimmal festek bele egy kis sárgát.

A Nap megfeszítette minden erejét, hosszasan próbálkozott, hogy a Foltot sárgára fesse. Először csak egy sugárral, aztán kettővel, végül már a harmadik sugarát is a Foltra irányította. A réten élő füvek, virágok, apró csúszó-mászók már-már fázni kezdtek, de a Folt mégsem változott sárgává.

Szegény Foltnak kedvét szegte, hogy sem a sziszegő, sem a Nap nem játszott vele. Már nem volt annyira vidám, elment a kedve az ugrabugrálástól, szökdécseléstől. A dudorászást azért mégsem hagyta abba. Igaz, a hangja kicsit halkabb lett és aki figyelt, egy csipetnyi csalódottságot is felfedezhetett benne. Rakta egyik lábát a másik után.

„Trallala-trallala léri-méri huppapa

trallala-trallala léri-méri huppapa”

A rét telis-tele volt illatos virággal, a szellő a virágok illatát messzire vitte, mindenkinek jutott belőle. A Folt szerette ezt, mélyeket szippantott a levegőbe, a virágillat végig szaladt az egész testén, ettől újra elöntötte őt a boldogság.

– Mennyire hasonlít ránk ez a paca – mondták a virágok – kár, hogy ennyire szabálytalan az alakja.

Hallotta ezt a Folt, szívesen mondta volna a virágoknak, hogy ő nem paca, hanem ő a Folt, de nem tudott megszólalni. Ezért inkább csak mosolygott és kedvesen pislogott.

– Óh, ez semmiség, én könnyedén szabályos formára vágom az éles tüskéimmel, – mondta az egyik illatos virág – akkor majd befogadhatjuk magunk közé.

A Folt annyira megijedt, amikor ezt meghallotta, hogy futásnak eredt, még a dudorászásról is megfeledkezett, csak futott, futott, nem nézett semerre, így aztán észre se vette, hogy kifutott a rétről, be az erdőbe.

Lógó orral, szomorúan bandukolt a fák között, már dudorászni se volt kedve. Lehuppant egy kidőlt fa törzsére, és nyomban el is aludt. Kis idővel később – vagy az is lehet, hogy sok idővel később, ezt lehetetlen megmondani, mert alvás közben másképp telik az idő – vidám dalolászásra ébredt:

„Gomba, moha, kisrigó,

az erdőben élni jó”

A Folt még sosem látott hasonlót. Meg is ijedhetett volna, mert az ismeretlen dolgoktól félni szokott, de a dalolászó egyáltalán nem volt ijesztő. Sőt, inkább nagyon érdekesnek és izgalmasnak tűnt, a Foltot egészen kíváncsivá tette. Annyira, hogy megfeledkezett minden korábbi bánatáról. A dalolászó Gyerek is észrevette a Foltot:

– Nahát, ilyen gyönyörű foltot még sosem láttam, hiszen te pont olyan vagy, mint a felhők az égen: minél tovább nézlek, annál több gondolat jut eszembe rólad. Mi ketten nagyon jó barátok leszünk.

A Folt szívesen elmondta volna a Gyereknek, hogy milyen boldogságot érez, de nem tudta elmondani, mert nem beszélték egymás nyelvét. Ezért inkább elkezdett újra ugrabugrálni, szökdécselni és dudorászni:

„Trallala-trallala léri-méri huppapa

trallala-trallala léri-méri huppapa”

A Gyerek és a Folt együtt maradtak, a Folt dudorászott, a Gyerek dalolászott, ugráltak, kacskaringóztak, lehuppantak, fölálltak, cikkcakkban szaladtak, jó barátok lettek.

Solt Anna meséje